Zsurek József (1931.07.07- 2003.12.29)
December 29-én az esti órákban kórházi ágyán, hosszú betegség után elhunyt kedves jó barátunk, túratársunk, egyesületi tagunk Zsurek Jocó.
Kb. másfél-két éve tört rá a gyógyíthatatlan, alattomos kór. Jocó ennek felismerésekor azt tette, amire kevés ember képes. Igyekezett a megszokott módon élni, s csak annyit foglalkozni a betegséggel, mint amennyire feltétlenül szükséges.
Jocó Borsod megyéből származik, bányavidékről. Ő maga is bányász volt, szűkebb hazájában, majd Komárom megyében, s végül ide Baranyába, Pécsre vetette a sors.
A természetjárással – legalábbis szervezett formában – nyugdíjba menetele után kezdett foglalkozni. Nem volt szőlője, hétvégi háza, ahol általában a nyugdíjasok tevékenykedni szoktak, neki ez jelentette az elfoglaltságot, s élete szerves részéhez tartozott.
Jómagam 1992 elején – amikor a PTTE Vándorsport Természetjáró Szakosztályhoz „szerződtem” – ismertem meg. Hamar összebarátkoztunk, s ennek több oka is volt. Rendszeresen túrázott, s bár a szakosztály és nyílt túrákon „nevelkedett”, ezek nem elégítették ki. Hamar elkötelezte magát a teljesítménytúrázás iránt, megszerette a vándortúrázást, amely szerintem a gyalogos természetjárás legszebbike, s igyekezett a túramozgalmak teljesítésével az ország más tájegységeit is felfedezni, bekóborolni. Ehhez segítséget és hátteret adott az, hogy a Vándorsport Szakosztálynál ebben az időben kialakult egy olyan csapat, amely elkötelezte magát a sportos természetjárással, s nem elégítette ki az hogy egy elemózsiával megrakott hátizsákkal kimegy a legközelebbi erdőbe, vagy mezőre, és ott jól megrakja pocakját, majd miután jót szundított egy fa alatt, hazaballag. Amúgy ízig-vérig közösségi ember volt, s annak idején ő is sokat dolgozott a hajdani Zsivánovics-villa rendbetétele, turistaházzá alakítása érdekében. Ezért – az ottani szokásoknak megfelelően – köszönetet nemigen, elmarasztalásokat annál inkább kapott.
Amikor 1994. nyarán meguntuk a drillt és megalakítottuk a Fekete Bárány Természetjáró Szakosztályt, Jocó és felesége Kató, hamarosan követtek bennünket. Mindketten alapítói voltak a Fekete Bárány Természetjáró Egyesületnek.
Jocó jól illeszkedett be a fiatalok alkotta egyesületbe, teljesítményei nem maradtak el a nálánál fiatalabbaknál. Sőt, kitartása példamutató volt. Ehhez persze segítette élettapasztalata is. Amikor 1996-ban megszerezte az „Érdemes Természetjáró” minősítést, közölte, ő most már leáll a minősítések megszerzése terén, nem vezet túranaplót. Néha, amikor valamiféle pesszimizmus, vagy kishitűség keveredett felül benne, Becze Lacival közrefogtuk és szépen a lelkére beszéltünk. Meggyőztük arról, hogy képes újabb és újabb szinteket elérni. így volt ez ekkor is. Kötöttünk egy kompromisszumot: Ő túrázik, nekem leadja a túrajelentéseket, én meg szépen vezetem a naplóját. Csak később tudtam meg, hogy Parkinson-kór gyötri, és ez kényelmetlenné tette számára az írást.
Én úgy gondolom, hogy életének egy nagyon szép szakasza következett ezután. Megcélozta a „Kiváló Természetjáró” cím elnyerését. Ehhez bizony sokat és rendszeresen kell túrázni. És Jocó ezt tette. Járta az országot. Télen és nyáron, jó és rossz időben egyaránt. Túrái befejeztével egy-két nap után már adta is le túrajelentéseit. Ha nem voltam otthon a Pacsirta 8-ban, akkor az ajtó csiptetőjéhez rögzítette, vagy átadta „udvari varrónőmnek” Juci néninek. Olykor-olykor egy kis szatyorban egy-egy üveg söröcske, vagy jóféle hetényi bor is mellékletként szerepelt, kifejezve háláját amiért rendezem az adminisztrációt. Rengeteg hasznos információt kaptam tőle szálláshelyekről, közlekedési viszonyokról, turistajelzések állapotáról, hol vannak jó emberek, akiktől segítséget lehet kapni. No és persze azokról a sztorikról, amelyek megesnek az emberrel, ha járja az országot és túrázik. Ezek nagy része elveszett, mert megírni nem volt idő a mindennapok sodrásában.
Egyik kedvenc foglalatossága volt, hogy alaposan előkészítette egy-egy túramozgalom teljesítését. Fontosnak tartotta, hogy kellő információkkal rendelkezzen. Időben beszerezte a térképeket, lelevezte az illetékes természetbarát szövetségekkel az ügyeket. Addig nem nyugodott, míg helyre nem állt minden. Mondhatni addig „zaklatta” az illetékest, amíg meg nem kapta tőle azt, amit kért. De ez csak az első időszakban volt így, mert miután megismerték, tisztelték annyira, hogy minél előbb választ adjanak. Ez jobb is volt, mert amit esetleg kapott a pasas, azt nem nagyon tudta zsebre rakni. Emlékszem például, hogy a Sukoró nevű teljesítménytúra pocsék rendezése miatt mennyire elmarasztalta a főrendezőt, s nem nagyon érdekelte, ki kinek a fia-borja.
Egyik nagy kalandja az „Alföldi Kék Túra” teljesítése volt. Szisztematikusan tervezte meg és teljesítette. Bár már meg volt hirdetve a túramozgalom, köztudottá vált, hogy a Békés megyei szakasz jeleinek, útvonalának felfestése hiányos, mindenféle kósza hírek keringtek, hol, merre kell menni. Jocó addig nem nyugodott, amíg ki nem nyomozta, ki a leghitelesebb személy abban a megyében, aki az ő részére konkrét útvonalvázlatot adjon, mondanom sem kell „kihajtotta” belőle. Meg is csinálta szépen az alföldi kéket. Ehhez még az is hozzátartozik, hogy az egyesület tagjai közül eddig ő az egyedüli, aki végigment ezen az útvonalon, és a megyéből sem tudok nagyon olyas valakit aki megcsinálta volna. Esetleg kerékpárral, de gyalog, olyan nem nagyon van. Olyan ember is kevés van, akinek mind a három kék túrája megvan. ( OKT, Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kék Túra, Alföldi Kék Túra ). Ő ezen kevesek közé tartozik, s én erre mindig büszke voltam, hogy ilyen tagunk van. Egyszer megjelent a Természetbarát Híradóban, nagy durral-dirrel, hogy ki az első aki mind a három szakaszt megcsinálta. Nem akartam sem Jocót, sem magamat felidegesíteni azzal, hogy felkavarjam az ügyet, de ő már régen teljesítette azt, amiről a hír akkor szólt.
Jocó 1999-ben teljesítette a „Kiváló természetjáró” címet, a 129. sorszámú jelvény büszke birtokosa. Nekidurálta magát – némi unszolásunkra – hogy „folytassa a tevékenységet”. Ha nem jön közbe a betegsége, én biztos vagyok benne, másodszorra is teljesítette volna a szintet.
Most előttem van utolsó túranaplója. Erre az évre „csak” 17 túra jutott. Teljesítménytúrák, kalandozások Vas-megyében, a „Várak a Börzsönyben” túramozgalom teljesítése, túrák szeretett Mecsekünkben. Utolsó jegyzett túrája augusztus 5-én a „Karancs-Medves csúcsai tm.” keretében a bárnai Nagy-kő, Szer-kő és Kis-kő környékére vezetett. A csaknem 4800 pont egy „Érdemes természetjáró” minősítésre bőven elég, amit természetesen el fogunk intézni, mert ezzel tartozunk Jocónak.
Ezután nehéz agyműtét, s kórházból haza, és onnan vissza. Októberben egészen jóra fordult az állapota, s valamelyik hétvégén meglátogatott. Hosszan beszélgettünk, s hozott nekem egy üveg jó hetényi vörösbort is. Teljesen tisztában volt vele, hogy nem sok van hátra életéből. Amikor elbúcsúzott, megcsókolt két oldalról, megköszönt mindent, s mondta, még egyszer, mint jó baráttal, cimborával találkozni szeretett volna.Ez nagyon disszonánsan hangzott, nem szokványos dolog volt, és majdnem sírva fakadtam, amikor vállas, erős alakja eltűnőben volt az utca kanyarulatában. Belém nyílalt, hogy előfordulhat, nem találkozom többé vele. Nem gondoltam, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik.
Még sok mindent tudnék mondani, írni Jocóról, a jó barátról, túratársról, s akinek elvesztése mindannyiunkat elszomorít és fájdalommal tölt el.
Zsurek Józsefet 2004. január 16-án kísértük utolsó útjára a pécsi központi temetőben.
Szabó László Attila, 2004
Jocó barátunk nehéz fizikai munkával, bányászként kereste kenyerét. Munkája során került Pécsre. Jó fizikumának köszönhetően nyugdíjas éveit is aktívan akarta eltölteni, így kezdett el túrázni. Annyira belelendült, hogy barátaival és túratársaival 1987 decemberében - Vámos Miklós vezetésével - megalakították a PTTE Vándorsport Természetjáró Szakosztályt. Ekkor kapták meg a volt Zsivánovics villát, melyet közös erővel turistaházzá alakítottak. A szakosztályi munka és a teljesítménytúrázás mellett a legnagyobb örömöt a túramozgalmak okozták neki, melyekre mindig teljes erőbedobással készült. Teljesítményeivel számos fiatalon túltett. Túrái során bejárta az Országos Kék Túrát, a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kék Túrát és az Alföldi Kék Túrát is. Ezeket külön-külön elismerték, az "Országos Kék Kört" azonban nem. Mi, a barátaid, azonban tudjuk, ennek első teljesítője Te voltál. 1999-ben 129. sorszámmal megkapta a "Kiváló Természetjáró" címet, mely büszkeséggel töltötte el. Ekkor már évek óta az FBTE aktív tagja volt. Az évek során voltak mélypontjai, de barátai és túratársai átsegítették ezeken. Amíg egészsége engedte, addig nem szakadt el az erdőtől, mely szinte lételemévé vált. Halálát mély megrendüléssel fogadtuk.
Becze László, 2004